2007. augusztus 27., hétfő

Monte Rosa


Itt van belül minden.

Ma egyszer csak belém költözött a riadalom. Régen voltam így. Lüktetett a szívem, ki akart ugrani. Ott dobogott a mindenhol. A tarkómban, a nyakamon, a torkomban, a köldökömben. Mint amikor a barátom halt meg a karjaim között. De az évekkel ezelőtt volt. Most kettőezer hét van. Augusztus huszonhat.

14 óra 52 perc.

Éppen híranyagot írtam az újságnak. Ültem a számítógépem előtt, utóbbi időben jó haver, és írtam. És akkor jött a pokol belém. Nem értettem.

Sajgó fájdalommal kikerestem az internetes parancsikont, gépiesen írtam be a knet.ro címet. Soha nem nézem ezt a postaládámat. Vagyis csak azóta nézem, mióta jelezted, nem fért el benne a leveled, törölgessek csak.

Nem néztem a billentyűzetre, úgy írtam be. Login: ID marti, passw. klausztrofobia. Levelek, 17. és egy ott: zsolt bertoti. Berike! Írt! De rosszat sejtettem. Féltem, amíg a levél megjelent. Figyelj ide, mert fontos, amit akarok mondani. Nagyon. S jött a többi fájdalmas mondat utána. Bezártam a postaládát, megírtam az anyagot és elmentem játszani a fiaimmal. Nyugodtan, hogy senki nem látta rajtam, legszívesebben belehalnék a pusztulásba. Pusztításba, amit okoztam. Neked.

Magamhoz akartalak volna ölelni.

De azt mondtad, hallgassak. S ha írni vágyna a szívem, írjam meg, oszt majd elküldöm.

Bizisten nem vágytam írni. De most már igen.

Vagyis inkább elmondani.

Egy ideje már így mondok el magamnak dolgokat, hogy megírom neked.

Gondoljam csak át. Augusztus 11. Alig múlt két hete, hogy szembejöttél velem a lépcsőház ajtajánál. Éppen csengettem, fel a negyedikre. Asszem negyedikre. Mikor te kinyitottad az ajtót a földszinten. Tehát, ez itt Berike. Az ember, akiről eddig hallottam, olvastam néha újságban, hogy kit s hogyan mentett, mit s hogyan mászott, akit láttam is a Hargitán, messziről, közelről is. Ez itt Berike. Teljes valójában. Pörög, játszik, gyakorlatiasan intézkedik és én most vele indulok el. Vele is.

Egy utazás első éjszakája telt el. És már nem az volt, akiről olvastam, hallottam, láttam a sípálya tetején figyelni, szinte mozdulatlanul, hóesésben, fagyos hidegben, zúzmarás ködben. Berike közben emberformát öltött. Kellemes, kedves emberformát.

Még egy nap telt el. Utazással, sátrazással, mosolygással. Aztán még egy. Borozással, sajttal, nevetéssel, hancúrozással. Egymás mellett alvással a szabad ég alatt. A hegyek között. Ölelkezéssel. Egymásra figyeléssel. Vágyakkal is. Olyan színtiszta vágyakkal, mint a harmat, amely nem akar más formát, színt ölteni, csak meg akar maradni harmatnak. Színtiszta vágyaink sem akarták a beteljesülést. Megmaradni csak a szenvedélynek.

Következő nap reggel: az egyik legszebb az életemből. Nem történt semmisem. Nem tudtam, mi van a lelkedben. Jössz-e leánka? Mármint gázpalackért. Mentem há. Kacagtam, vidám voltam és energiával tele. Idétlen kicsi lány, tinédzser korának hajnalán. Ugráltam, futkorásztam körülötted, rángattalak, hetykén és kedvesen, mert ez volt bennem akkor az igaz. Nem hazudtam, egyetlen mozdulatommal sem.

Még egy nap. Már a hegyen. Márti lecsillapodott. A hegy, az más. Az már régi szerelem. Még egy csodálatos Berike sem elég ahhoz, hogy elbolondítsa a fejem az örök szerelemtől. Pedig Berike figyelt rám. Úgy, mint már évek óta senki. Tudtam, hogy Berike tudja, hogy ha lemaradok, miért teszem és mi az az időpont, amikor úgy értékeli, most sietnem kellene kicsit jobban. Tudtam, hogy Berike nem fogja hagyni, hogy bármi bajom legyen mellette. Vagy előtte. Vagy mögötte, akár néhány száz méterrel is.

Csendes lazítás egymás mellett. Egymástól távol is, amikor én bent ő meg kint henyélt, a menedékház mellett. Teát vittem neki. Mindig és örökösen a mobiltelefonjával volt elfoglalva. Szeretője van. Hiszen megmondta. S én is meg, hogy bennem aztán nincs garancia. Ami most van, az most van és amikor már nem lesz a most, akkor nem lesz az sem, ami most van. De ami most van, az most a legjobbkor van és valami olyan, amiről nem mondanék le. Összes világ kincséért sem.

Önzőség ez, Márti. De nem először csinálod. Csak ne legyen baja belőle. Neked nem lesz. Te, leánka, te már ettél ilyent. Te már voltál úgy, hogy teccett a helyzet, megkívántad, megélni a pillanatot. Kiválasztottad megélni a pillanatot. S te olyan vagy, hogy ha igen, akkor meg is teszed. Csak neki ne legyen baja belőle. Mert nem érdemli meg.

Vagy, hát végül is, te, Márti, te, aki nem is ismered, te honnan tudnád, hogy mit érdemel meg? Úgy tűnik, ő is megélni választotta a pillanatot. Hagyd történni az eseményeket. A spontán helyzetek varázsa. Ez a kedvenced. Hagyd magad. Nem kell megjátszani semmit. Úgy ismer meg, ahogy vagy. Játszani csak. Édes, fölöttébb édes játékot egy felemelően kedves emberrel.

Újabb út felfelé. Szeretem a hágóvas hangját a hóban. A jégben. Tánc a hóban, tánc a jégen… magamban dúdolom, Ghymes az. Berike hol előttem, hol, mögöttem. Hó előttem, hó mögöttem. Egyben minden sok, amit szeretek. Ami kedves a lelkemnek. Éppen itt és éppen most.

Bivakház, 4100 s még valami méteren. Levegőtlenség, fejfájás. Sünnyögés. Pedig tudom, azt szeretné, ha lemennék enni a csapattal. De nehéz. Aztán hallom a hangját. Csapatszellem. Hol vagy leánka? És a leánka erőt vesz magán s lecipeli a háromszorosára súlyosodott buksiját.

Éjszaka jön, kevés alvással, sok forgolódással. De az ölelés, az nem maradt el. Végre egy ember, akit én is szívesen ölelek, ha ő van háttal nekem. S megölel, amikor fordulunk. Anélkül, hogy megébredne. De megölel.

Nem szeretek mással aludni. Hagyjanak békén, mikor alszom. Megvan a kedvenc pozícióm, hasra fekvés, indián pózban egy kéz lecsúsztatva testem mellett, másik fejem mellett, vagy fejem alatt. Hagyjanak így. Ne kelljen idomulni. Még alvás közben sem. De végre egy ember, akit szeretek ölelni. Kellemes érzés a teste érintése, még így, ruhán keresztül is.

Szép a keze, hát még mikor megölel. Érzem, hogy bizserget. Ott a hátgerincemnél. Milyen lehet ez az ember, amikor szeret? Úgy igazán? Amikor nem csak egy ember vagy neki, hanem úgy, egy ember. Aki a minden. Milyen lehet ez az ember, amikor szeret? Úgy, őszinte igazán?

Reggel lesz. Nem szép reggel. Fejfájós. Berikének is. Javítani próbálok a helyzeten. Amikor elindulunk, akkor minden más lesz. Csak addig a nehéz, amíg felkelünk és még egy kicsit azután. De amikor már a zsákok a hátunkra kerülnek, serceg a hó a hágóvas alatt, előttünk a cél, a hegy, alattunk a hó, felettünk kék az ég, mint amilyen csak a hegyek visszaverődésében lehet, akkor már nincs fejfájás, nincs kedvtelenség, rossz hangulat. Csak el kell indulni és kell csinálni.

Berike hallgat rám. És minden úgy lesz, ahogy mondom.

Figyelmes. Semmi nem kerüli el a tekintetét. Még a legapróbb csintalan mozdulat, a legrejtettebb riadt tekintet sem. Tudja, mikor kell előre mennie, mikor kell megállnia, mikor kell hallgatnia. Tudja, mikor kell azt mondani, ennyi volt. Nem félelem, nem feladás, nem bántás. Csak mert ez most ilyen valóság.

Lefelé út. Lassan és nehezen megy nekem. Kijavít, tanít, megvár. Átöltözöm s akkor is. Beszélgetünk és egyszer csak a barátom lesz. Csak úgy, a semmiből tűnik ki a barátom, Berike. Beszélgetés közben.

A gyerekekről mesél. Akiket sízni tanít. Nem árulom el neki, hogy láttam már munka közben. Ha magamnak sem árulnám el, akkor is olyannak látnám, a mesélése alapján, mint ahogyan élőben mutatkozott meg. Egyik télen, amikor egyedül mentem el sízni. Családi veszekedés után. Akkor csak Katyusa volt, a Lada Nivám és én. Egy nap volt csupán az életemben, amikor egyedül mentem el sízni, családi veszekedés után. Nem is tudnám nem felidézni. Becuccoltam Katyusába, elrendeztem, ki hozza el a babáimat az oviból és irány a Hargita. Madarasira akartam menni. De a csíki közelebb voltam. Nekem meg kevés időm, ezt választottam. Csipike, nem kell kimászni rá, csak húzod fel a léceket s lehet ereszteni. Amíg a felvonós bácsi bezár. Ha ugyan működik a felvonó most, éppen egy szerda délben.

Működött a felvonó, mert gyerekek tanultak sízni a pályán. Csak néhányan. Meg pár nagyobbacska gyerkőc is, de ők csak úgy magukra. A kisebbekkel volt oktató. Hosszú percekig nem indultam el. Csak figyeltem. És arra gondoltam, mért nem vagyok most én is gyerek. Hogy tanítana engem is ez az oktató. Nem más. Ő. Játékosan, csintalanul, figyelmesen. Gyerekszívvel. Ezt az embert ide teremtették. Tanítania kellene. Nem a sízést, hanem azt, hogyan kell a kölykökkel foglalkozni. Szülőknek kellene órákat tartania.

Ő volt Berike.

Aztán, a sziklán lefelé, beszéltünk másról is. Régi kapcsolat. Meg az új. Meg én, hogy nem ismer, de elmondja és nem szeretné visszahallani. Semmiképpen sem elmondani olyan füleknek, akiknek érdeke, vagy nem, meghallani, amit elmondott.

Nem ismer. Gondoltam. De hangosan csak annyit szóltam: nem ismersz. Márti nem ez a fajta. Kicsit mintha bántott is, miért vesz egy kalap alá a többiekkel. De mentségére legyen mondva, tényleg nem ismer.

Újabb este, kempingben. Közös fürdés. Lányok együtt, fiúk együtt. Lányokkal nincs kedvem, munkát keresek magamnak. Pakolás, fűben ücsörgés, miegymás. Megvárom, míg a lányok visszajönnek. Nem volt szándékomban a fiúkkal együtt menni. Nem is gondoltam, hogy ők is így együtt csinálják. De velem egyszerre indultak el. Jöhetsz velünk is, leánka- hallom, nem muszáj külön menned. De persze, hogy nem megyek velük.

Buta zuhanyzó elhelyezés. A fiúfürdőből minden áthallatszik. Beszélgetnek, mint férfiak egymás között. Én meg csurgatom a vizet, így legalább nem hallatszik át semmi érdemleges, csak szófoszlányok. Lejár az egy zseton. De a beszélgetést még nem marad annyiban. Jöhet a másik zseton. Nem érdekel a beszédfoszlány. S amúgy is, van mire gondolnom. Próbálom kifürkészni, hiányzik-e a szeretőm. Kutatom magamban a hiányát. Annak, aki már rég nem a szeretőm, de még ejsze mindig az. Aki novemberben elment, messzire, Kanadában jár a kedves. Aki a szeretőm lett kerek tizenegy esztendeje és még mindig az. Felesége lett és férjem lett, gyerekeim, de a szeretőm maradt. Vagy nem. Kilencvenhatszor szakítottunk, amíg számoltam. Utána is begyűjtöttünk még néhány együtt bőgős elválós alkalmat, de azokat már nem számoltam. A kilencvenhat az éppen elég volt számontartásból. És most számonkérés. Magammal szemben. Hiányzik-e? Szeretném-e, ha velem lenne? S akkor nem így tekintenék Berikére? Vagy akkor is így tekintenék? Furdal-e a lélek? Hogy most esetleg meg is csalnálak, Janó? Mert én bizisten érzem, hogy kívánom ezt a másik embert. Kívánom az arcát, a hangját, a mosolyát, a humorát, a lelkét, a maga zárkózott és félig megnyílt remegésével, a múltját a gyötrődéseivel, a szívét, a kis apró sebekkel, melyekkel magának ártott a leginkább. A kezét, amellyel úgy tud megérinteni dolgokat, mintha életet lehelne beléjük. A leheletét az arcomon, a nyakamon. S kívánom a testét is. Megint elfogyott a víz. Nincs több zseton. Vagyis volna még egy, ha nagyon akarnám, de szégyen lenne elhasználni, ha másnak kettő is elég volt. Jó lesz ez majd holnapra. Vagy mittom. Öltözök, megyek. A duma is abbamaradt, túloldalt.

Este lesz, városnézéssel. Kocsmában kötünk ki. Berike elmegy haza hamar. Mennék vele. Alig tudok parancsolni magamnak, hogy maradjak helyben. Mintha a saját kutyám lennék s rámszólok: ülsz! Berike elmegy. Tudom, mi későn érkezünk meg. S tudom, hogy lefekszik mellém. S tudom, hogy én nem fekszem le melléje. Ma éjjel egyedül alszom. Nem érzem majd magam mellett, ha kinyújtom a kezem. Nem érzem, hogy fordul s fordulok vele én is. Nem látom majd reggel a szemét, amikor megébred és rám néz. Nem fogok majd nyújtózni a napsugaras tekintetében, mint az utóbbi napokon. Tudom, már most, pedig két lépést távolodott csak az asztaltól. Nézem, amint eltűnik a kis falu tiszta utcáján.

Sajog a lelkem. Márti, ez nem oké. Arról volt szó, hogy nem leszel szerelmes. Megígérted, Márti. Neki is, magadnak is. Csak arra kell vigyázni, hogy ne legyünk szerelmesek. Csak játék ez. Édes kis játék.

Márti megpróbálja jól érezni magát. Inni nincs kedve, beszélgetni sem igazán. Nézi a hülye folyóiratokat, amiket Réka szedett össze.

Berike közben talán már alszik is.

Aztán visszamegyünk a kempingbe és már meg sem lepődöm, hogy Berike bent alszik a sátorban, a Zsombor hálózsákjában, a Zsombor derékalján. Mert a kocsi kulcs nálunk maradt és a saját cuccához nem jutott hozzá. Zsombor is tudta, mondta már előre, hogy ez lesz és amikor tényleg ez volt, akkor büszkén jelentette ki: na ugye, megmondtam.

Lefeküdtem az ég alá, csillagokkal takaróztam és nem gondoltam semmire. Vagy mégis. Arra a verssorra, amikor éjjel azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.

Reggel lett. A hangjára ébredtem. A sátorban szólalt meg, tőlem néhány méterre. Figyeltem, amint kimászik a sátorból és örvendtem, hogy eltelt az éjszaka. Merthogy az érintése nélkül telt el. A nappaltól többet várok.

Csomagolás, egy napos utazás a Marmoládára.

Szeretek mellette ülni az autóban. Tilos érintések lesznek egyre nyíltabbak, egymás előtt is. Egyszer csak foghatom a kezét. Érinthetem a lábát, nyugtathatom fejem a vállán. Szinte már bánt, hogy autópályán utazunk. Sosem értettem meg az autópályák lényegét. Csak azért építik meg, hogy az emberek tíz percet nyerjenek egy utazáson. Azoknak építik, akik minél előbb le akarják tudni az utat. De én nem. Én szeretem, amikor az autó velem együtt szereti ott, ahol jár. Amikor az autónak hegyet kell mászni, völgybe kell suhanni. Amikor az autó érzi, hogy az út a szép és az útban nem éppen a cél elérése a legfontosabb. Hanem maga az utazás. Az úton eltöltött idő. Megélni minden pillanatát. Én azt mondom, mindig legyen időd az utazásra. Nem mehetsz el úgy valahová, azzal a céllal, hogy minél előbb megérkezzél.

Egyszer volt, amikor döntés elé állítottak. Hogy aki az első lesz, azé a kutya. A kicsike németjuhász. Első lettem. S akkor nem bántam meg. De akkor megfogott egy átok. És én ezt onnan tudom, hogy utána megint hívtak. És én nem mentem. Nem gyorsan. Amikor kiderült számomra – emberi kapcsolatról volt szó – hogy azon múlik a beteljesülés, hogy én legyek az első, a leggyorsabb, akkor már nem rohantam. Elindultam és nagyon hosszú utat választottam. A lehető legkanyargósabbat. Tele érzelmes emelkedőkkel, csudajó ereszkedő suhanásokkal. Tele értelemmel. Nagyon lassan mentem végig az úton. Szembe, a kedvessel. Addig mentem lassan, amíg megismertem magamat az úton. Ő meg amúgy sem érdemelte meg, hogy én legyek az első és engem kapjon jussként. Tartsa meg azt a másikat, aki a célban látta az értelmet. Én meg megtartom magamnak a magam ismeretét. Hosszú az út a felismeréstől a megismerésig.

Szóval nem szeretem az autópályákat. És úgy gondolom, hogy ha egyszer Berikével ketten útra indulnánk, akkor lenne rá időnk, hogy utazzunk. És nem csak arra lenne időnk, hogy megérkezzünk, minél hamarabb.

Autópályán mentünk, nyertünk néhány tíz percet. Mégis: érkezés sötétben, csövezés kukák mellett, de kellemes helyen. Kellemes, mert ő is itt van. Réka görcsöl, hogy nem húzunk sátrat, vagy ha húzunk, akkor azért. Szállás szemetesek mellett, ez sem jó neki. Azon kapom magam, gondolkozom. Vajon, ha nem lenne ő velem, ő, a kedves napsugárszemű, akkor nekem sem tetszene itt? Mert így, hogy itt van velem, így akárhol is lehetnék. Mert akárhol is tetszene. Talán Réka mellé is kellene ember, aki kedves a szívének és akkor talán nem panaszkodna annyit. De végtére ebben a gépezetben is van valami hiba. Mert én már sok helyen voltam Berike nélkül és ő is nélkülem. És sok helyen voltam úgy, hogy nem volt mellettem ember, aki kedves a szívemnek. És mégis jól éreztem magam.

Éjszaka jön, esőre álló, mégis a legszebb az eddigiek közül. Berike beszerzi nekem Móni izolírját is, mert Móni a kocsiban alvást választja. Már megint figyelmes. A vacsoránál is az volt. Olyan érzések lepnek meg, mintha már igen rég óta ismerném és igen rég óta az enyém lenne.

Másnap reggel van. Indulunk. Előttünk a Marmoláda. Még egy hegy, vele. És ez is hegy. Már megint nem Berike a legfontosabb. Már megint itt van az igazi szerelmem.

Megjárjuk ezt is. Ő előttem, vagy utánam. Vagy néha egész máshol, mint ahol én vagyok. Most is segít. Sokat. Tanít, én meg tanulok. Keveset beszélgetünk. Az út legvégén talán kicsit többet.

Megint autózás. Újabb kemping. Most Berike választja az autóban alvást. A vacsorás hangulat kezd a tetőpontjára hágni, amikor megkérdi: te hol alszol leánka? Jössz te is az autóba? És én megyek. Megszakadna a szívem, ha ma éjjel magamra hagyna. Utolsó éjszakánk, tudja jól. S én is tudom. Elkészítjük a fekhelyet. Ő a padlón, én a székeken. Lefekszünk és beszélgetünk. Nem tudok hozzá bújni, két embernek túl kicsi a hely a székek között. De fogom a kezét. Az arcát. S ha nem fogom, akkor is tudom, hogy itt van mellettem.

Aztán felül és így éppen egy szintbe kerül az arcunk. Csókok következnek és ölelések. Olyan szépen követik egymást, mint ahogyan a hajnal első napsugarai sejlenek le a földre. Nagyon halkan, hogy senkit fel ne riasszanak. Érzem, hogy beleolvadok az ölelésbe. Aztán megcsókolja a nyakam. És életemben először, érzem, hogy van nyakam. Aztán belebámulok a sötétben is csillogó szemekbe és akkor megszűnik a világ. Utolsó gondolatom, hogy bárcsak ez az ölelés ötven évig tartana. Utána menni hagynám, élni hagynám, szabadon hagynám, csak ez az ölelés, ez tartana el ötven évig. Nincs tudatosság, csak érzés van. Látomásos felhős egek, élni tudó csöppnyi pillanatok, olyan távol mindentől, amilyen távol csak a szenvedély tud magával ragadni. Legszívesebben belehalnék az ölelésébe, az együttlétbe. És már csak az tudatos, amikor jó éjt kíván. És én sem kívánok egyebet. Mert ezalatt az ötven év alatt mindenem megvolt.

Reggel van. Olyan reggel, amilyen éjszakát kívántunk egymásnak. Felébredek, de nem nyitom ki a szemem. Szoktatom szívemet a csendhez, nagyon nehéz. Nem múlt el az éjszaka érzése. Szerelmes lettem-e, nem tudom.

Készülődés, reggeli, indulás. Az út, szokásos. Autópálya. És forgalmi dugó. Óriási nagy. Alszom egyet és még mindig csak két kilométert haladtunk közben. Az autópálya építők bölcsessége most újjal mutogat a kitalálóira: nem nyertünk tíz percet, veszítettünk órákat. De nem érdekel. Nem sietek. Végre, megélem az autópályán is azt, amit az úton. Amit a rendes, tökkelütött, kacskaringós úton, ami saját magáért van és nem a sietős haladásért.

Nyílt kézsimogatások, ölelések vannak közben, de lennék én nyíltabb is.

Aztán már Budapest. Figyelem, amint búcsúzik. Figyelem, amint a társaság figyel, hogyan búcsúzunk. Odaadom a hátizsákját, a fényképezőgépet, puszit adok, barátit, és már fordulok is be az autó első ülésére. Berike meg bemegy az ajtón. A hátizsáktól alig fér be. Jó helyre indult? Ez az a hely? A kulcskód talál, jó helyre megy. Szép napokat neked, kedves Berike.

Mi megyünk tovább. Az út csendes. Majd hazaérek. És fogad engem az itthon, a saját megoldani való problémáival. Oldogatom őket sorra, keresem a többi gondot, amely még nem ütötte fel a fejét, de megteszi hamarosan, menjünk hát elébe. De közben Berike is itt van a fejben. A szívben. Rá gondolok sokat. És mit ad isten, hiányzik is. Megígértem, de nem tartottam be a szavam. Hiányzik. Pedig nekem, Csibi Mártinak nem szoktak hiányozni az emberek. Én, Csibi Márti, jól elvagyok szerelmek, szeretők nélkül. Nekem csak ne hiányozzanak. Én megvagyok magammal. Egészen jól. Nekem nem kell más, csak engem akarlak. De Berike folyamatosan ott van belül. Mondja, mit tegyek, ha valamit nem tudok rendesen, akkor arra gondolok, ő mit tenne az én helyemben. Játszom a feladattal. Követem Berikét. Azt teszem, amit ő mondana. És bejön. Megoldom. Még egyszer megjátszom és megint bejön. Márti okos, ha Berike. Elismerően kacsintok rá. Jókedv, vidámság. Kedves emberem, most barátom. De sokat gondolok rá. Többet és főleg másképp, mint egy barátra.

Aztán levelet ír, kajakozásról. Majd még egyet, olyan végszóval, hogy vigyázzak magamra. S én, életemben először, tudatosan vigyázok magamra. Mert Berike mondta. Lehet, hogy csak megszokásból mondta, de én nem megszokásból vigyázok magamra. Hanem, mert ő akarta így. Írok neki én is és nem válaszol, csak két nap múlva. Pedig óránként várom. Majd ír és várja a válaszomat.

Mi ez, Márti? Hergeled magad a szerelemre? Nincsen is melletted és szerelmesebb vagy, mint mikor ott volt és ölelhetted? Hát igen. Azt mondják, ha az ember többet gondol másra, mint saját magára, akkor szerelmes abba a másikba. Pedig megígértem, hogy nem leszek. És tessék, nem tudtam betartani. Autópálya-építők effektus. Újjal mutogató bölcsesség. Én, aki önmagam is boldog vagyok. És a másik ember jelenléte, szerelme, ölelése csak a bónusz. Hogy még jobban érezzem magam.

Egy hét múlva, hogy nem volt mellettem szerelmesebb lettem, mint … mit mondjak, mikor? Mint amikor megismertem azt, aki ha mellett volt a világ is más arcot öltött? Aki maga volt a számomra kitalált kesztyű. Úgy illettünk egymáshoz, mint amilyen hasonlat sincs erre. Mint amikor azt hittem, az életem áll meg, ha nincs mellettem a kedves, a tizenéves szerelem, a mindenség, a kegyelem, a levegő, amit beszívok, a pillanat varázsa, amit megélni választok. Az ember, akit csak egyet szerettem igazán. És most, Berike átvehetné a helyét. Lazán, hogy semmit de semmit sem kellene tegyen. Nem értem a dolgot. Márti, mondjuk ki tisztán, eléggé szerelmes típus. Hamar beleszeret és aztán hamar ki is. Órák kérdése. Tényleg. Egy volt, aki képes volt magát bennem tartani évekig. Hosszú, hosszú évekig. És most, ha itthon lenne ő, az egykori mindenség, aki nélkül képtelen voltam lépni egyet is az életben, akinek a léte nélkül én is meghalni készültem, nem is egyszer, aki egymaga volt az élet, nos, ha most itt lenne és én szeretkeznék vele, akkor úgy érezném, Berikét csalom meg. Nem vele, azzal a másikkal, hanem magammal. Íme, az emberem. Gondolom. További napok múltán is ez van. Csak az intenzitás gyorsul, erősödik, bűvöl a körben. De tudom, hogy Berike a szeretőjénél van. Írok neki és ír nekem. Írok neki olyant is, amit nem szabadna. Mert a szeretőjénél van. Szerető- szeret ő. Belegázolok a saját lelki világomba. Lennék veled, ölelnélek, becsülnélek, asszem, még főznék is neked. Hú, pedig ez milyen nagy szó. Veled ébrednék – nálam ez a maximum. Nem az, hogy kivel fekszel le egy ágyba. Az a lényeg, kivel ébredsz. Ki szemének a fénysugarában hagyod magad egy új napra hajnalodni.

Aztán jött a haddelhadd. Amint az elején írtam. Leveledben olvasom: segíts. Azzal, hogy megszakítunk mindenféle levelezést minden fórumon. Mert nagy bánat szakadt rád.

Nem tudom eldönteni. Bántottalak? Bántottak? Bántottad magad? Nekem nem lett volna szabad azt tennem, amit? Írni neked? Nem tudom leírni, mennyire bánt.

Csak ezt tudtam leírni. Este volt, amikor nekifogtam, beszélni veled. Kinyitottam egy üveg bort, amit Emese húgától kaptam, még akkor, mikor még nem is ismert. Azóta már ebédet is adott, Alpos- Dolomitos útról hazafelé jövet, isten áldja meg érte. Kinyitottam a bort, Tokaji, csemegebor, édes. Zamatos, mint a csókod. Borozunk és beszélgetünk. Ahogy terveztük. Borozok és beszélgetek. Elégetne belülről, ha nem mondhatnám el. Borozok és elkezdtem szivarazni, még az írás legelején. Nem vagy büszke rám, tudom. De már jó soknál tartok, őszintén mondom most. Nem bírom ezt másképp. Egyébként most pont az van, mint amikor elkezdtem a cigizést. Egy könyvvel kezdődött minden. Madár, kék mezőben, ez a címe. Amint nekiláttam az olvasásnak, öt oldal után lerohantam egy boltba, éjjel fél tizenkettő volt. Kolozsvár, Monostor negyed. Vettem egy csomag kék Pall Mallt. Aznap éjjel elolvastam a könyvet és elszívtam a csomag cigit. Utána három évig rá sem tudtam nézni a cigire. Na most pont ez van. Lassan elfogy a Tokajim s a cigim is. Éjjel van, szinte két óra. Részleteiben újra és újraolvasom az irományt és képeket is próbálgatok hozzá. Nem nehéz. De írhatnék mást is éppen, mondjuk az afrikai könyvemet. Vagy a naplómat, amit holnap reggel le kell adnom.

És te? Te mit csinálsz, Berike? Szakad meg a szíved a fájdalomtól. Azt gondolom most, én nem éltem meg annyi évet, mint te és már nekem is szakadt meg a szívem. Kegyetlen helyzet. Azt mondod magadnak, minek így tovább. Én is mondtam ezt magamnak és nem találtam a választ a minek? –re. A legutálatosabb kérdés, amit ismerek. Minek? Ha az ember felteszi ezt a kérdést, akkor ott valami veszve van. Én is voltam. Többször is. Elindultam meghalni. Tudtam a kanyart, tudom most is, elég egy hatvanas sebesség, ha bevetted, ott nincs megállás. Aztán, mielőtt odaértem, másodpercekkel előtte eszembe jutott, hogy nem öntöztem meg a virágaimat. Elgondoltam: szegények, most mindenki velem lesz elfoglalva. Autót kirángatni, meghalt, eltemetni, gyász, miegymás. Közben meg a virágokra senki nem gondol. És meghalnak ők is, ha nem jutnak vízhez. Így történt, hogy azt döntöttem, egyszer meglocsolom őket, majd visszajövök meghalni. De nem jöttem vissza. Másik eset: megrészegedtem. Szeretőmmel együtt. Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy minden ok nélkül szomorú legyek, ha nem velem jön el haza, hanem inkább más szeretőt választ magának. Persze, nem volt ez konkrét, annyira azért nem tisztességes, hogy bevallaná. Fogtam Katyusát, ismered már, kicsi Nivám, nem ismer határokat terepen. Kimentem vele Fehérmezőbe. Közben látott másik sofőr, másik Nivával és eldöntötte, követ. Nem tudott jönni utánam. Volt egy hely, ahol én átmentem, neki meg nem sikerült. Félt, hogy beborul. Egyébként, Katyusa nagy szám volt a Mitsubishi körökben is. Az újgazdagoknak is voltak próbálkozásaik, jönni velem, együtt mentünk vadászatra, nyomokat lesni. És én győztem. Nem akaratból mert nem is volt az verseny, csak éppen, mert feladták a sáros részen. Katyusa nem ismert lehetetlent. Velem nem. Bárhová is eljutottunk. Egyszer meg kellene ismerd.

Szóval vettem a kocsikát, kicsi öreg orosz hölgyemény, de miénk volt a világ. Elmentünk Fehérmezőbe. Akkor éppen nem meghalni indultam, csak úgy, tisztulni. Közben jött rám a meghalás. Vittem bort, oda is. Fincsi, édes. Találtam teheneket, egyik velem együtt ivott. Láttad volna a nagy mucókját, amint nyelte el a fincsi nedűt. Kacagtál volna rendesen. Bekapta abba a nagy szájába s nyomta lefelé a piát, úgy kellett elráncigáljam tőle. Na de az erdei csend, a Feketehagymás, a tiszta levegő kijózanított. És elmúlt a megsemmisülés vágya. Szóval, vagyok.

Berike, elemeztem minden egyes mondatodat. Hogy tegyem meg, hogy nem írok. S akkor barátoddá fogadsz, s hogy ha bárki kérdezi, mi csak barátok vagyunk.

Berike, kedves Berike, olyan barátod leszek, amilyent nőben csak álmodtál magadnak. De ne haragudj, hogy szeretlek.

Ha akarod, soha senki nem fogja tudni. És ha helyrehozod a dolgot azzal a másikkal, aki miatt most szakad meg a szíved, akkor is barátod leszek. Csak ne gyűlölj és ne haragudj rám. Hogy írtam neked és nem szabadott volna. Bármit megtennék a boldogságodért. Berike, ne hidd el, mert nem ismersz. De azért elmondom. Még akkor is, ha ezt a levelet soha nem fogod megkapni. Vagy nem is levél. Mondjuk, novella. Zsombor akár ki is adhatná. Hiszen minden egyes szereplője csak kitalált alak és ha valaki bármi valóságosat vélne felfedezni a cselekményben, az csak a véletlen műve.

Megittam, megittuk a bort. Éjszaka van és csend. Mit hiszel el nekem ebből az egészből? Bár nincs bennem garancia, az egyszer biztos, és egy asztrológus barátnőm szerint is legjobb esetben boszorkány lehetek, legrosszabb esetben papnő vagy kurtizán. De most, kettőezer hét, augusztus huszonnyolcadikán, hajnali három tájban, szeretlek. Megszelídítettél. És mindjárt felkel a nap és a te szemed sugarát fogja a földre bombázni. És én újra feléledek a tekintetedben és újra életet lehelsz belém és megtelek tartalommal.

Napok teltek el. S mondom én, hogy nincs bennem garancia. Most már megint az van, ami egyben ésszerű is, de most a szívben is az van. Barátság.

Én most elindulok feléd. Tudod, az én módszerem szerint, nagyon lassan. Sok sok kanyargós ösvényt figyelembe véve, elindulok feléd, hogy megismerjelek. Ha valahol az úton találkoznánk, akkor azt jelentené, te is haladsz felém. Nem azokra a találkozásokra gondolok, amelyek azért vannak, mert megszervezzük, hogy legyenek. Azokra a találkozásokra gondolok, amelyek egy olyan út csomópontjain következnek be, melyen haladnod kell. Lassan, kanyarokat véve, leküzdve a szintkülönbségeket. És nem csak azért, hogy túl lehess rajta. Ha ezen az úton találkozunk, akkor talán … megismersz és megismerlek.

Barátom.