Afrika -Hűbele összeáll, kösz Azsnalka

http://hubelebalazs.blogspot.com/search/label/Afrika

Make a Smilebox slideshow

Nincs egyedül

Make a Smilebox slideshow

Csiky-kert

Arborétumok: természetvédelmi mostohatestvérek

Elhagyatott sétányok, gyommal belepett területrészek, letört növényneveket jelző táblák – az erdélyi dendrológiai parkok jelentős része ma már gazdátlan, magára hagyott terület. A védett területekként nyilvánított növénytani rezervátumok országos szinten nincsenek számon tartva, mi több, kormányszinten egyetlen pályázati lehetőség sincs a kialakításukra, fenntartásukra vonatkozóan.

Természetkedvelő magas rangú urak, botanikus hobbyval megszállott nemesi családok hagyatékai a dendrológiai parkok, az esetek többségében várak, kastélyok, vadászkúriák köré létesültek. Ám legyen az a piskitelepi arborétum, Kazinczy kedvenc pihenőhelyével, vagy a görgényszentimrei, amely Rudolf Habsburg trónörökös vadászkúriáját veszi körül, esetleg a vargyasi, a Dániel kastéllyal, vagy talán az árkosi, mely a Szentkereszti kastélyt övezi, a Károly-kastélyt ölelő nagykárolyi arborétum, vagy legyen szó éppen a gyergyószentmiklósi Csiky-kertről, egy dolog mindegyikük életében közös. Bár hasznuk, értékük felbecsülhetetlen, a védett övezetek között mind egy szálig mostohagyermekek.
Csiky-kert: a legérdekesebb múltú arborétum

Sárga és rozsdaszínű falevelek, néhol gyomok borítják a gyergyószentmiklósi Csiky-kert elhagyatott sétányait. A tönkrement építményeket hajléktalanok használják, akik egy kis melegért nem restellik eltüzelni a kert fáit. És jelen vannak a csapatokba verődött roma gyerekek, akik jó mókának tartják az állatvilág riogatását, kutyák és macskák kínzását – nem egy bokor utal a „kutyafelcsaptatás” módszerének kifejlesztett változatára, konkrétan az állatok felakasztására.

A bejárattól nem messze tábla hirdeti: „Ezen helyet kertté alakította Csiky Dénes”. A kertalapító ügyvéd, 1884-ben mintegy húszhektáros területre 185 fa és cserjefajtát ültetett: többek között juharfélék, bükk, kőris, som, dió, mogyoró, fenyőfélék, akác, tölgy, hárs, orgona, berkenye, meggy, körte, nemes alma, málna, szeder fajtákkal. A fákat eredetileg úgy ültették, hogy a lomblevelűek ősszel jól láthatóan kirajzolták a tulajdonos nevének kezdőbetűit.


Dr Csiky Dénes ügyvéd rokona, a kilencvenhetedik éves Hegyesi Aliz néni, szerint az ügyvéd nagyon szerette a természetet s a gyermekeit. „A kertje olyan csodaszép volt és annyira értékes, hogy még Ferdinánd király is megvette volna”, meséli Aliz néni, aki úgy tudja, hogy itt járt Mihály király is iskolába, aztán tüdőbetegek szanatóriumává vált a hely. És bár a város tulajdonába került, idővel gazdátlan lett, nem vigyáztak rá. Hogy egyáltalán maradt még valami belőle, az a területén működő két intézménynek, a Szent Benedek Tanulmányi Háznak és a Babes-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett Turisztika - Geodézia szakának köszönhető.



Megmentő tervek
Visszaállítják a dendrológiai parkot eredeti állapotába, az egykori fafajták leltára alapján, mintegy feltételeként az önkormányzattal kötött huszonöt éves bérleti szerződésnek, árulta el a Babeş-Bolyai Tudományegyetem kihelyezett tagozatának igazgatója, Dombay István. „Hosszú folyamat lesz, hiszen közel száz év nemtörődömségével kell számolni. A kolozsvári egyetemi központtal, a botanikus kert, a biológia és környezettudományok szakembereivel, városvezetéssel kezdjük el a kert rehabilitációját, egy komoly fejlesztési stratégiára építve”, nyilatkozta lapunknak Dombay. Tinka Kálmán városi RMDSZ-es tanácsos, az egyetem által kinevezett kertgondnok, takarítási akcióval kezdené a rehabilitálási munkálatokat.











Pályázni, de kihez?
A terveket kovácsoló természetszeretők meggyőződése, hogy fizikai munkával is sok mindent meg lehet oldani. Ami az anyagi alapot illeti, az egyetem a pályázati lehetőségekben bízik. Korodi Attila környezetvédelmi miniszter erre azonban nem lát sok esélyt. „Dendrológiai parkok kialakítására, rehabilitálására egyáltalán nincsenek pályázataink. Ha az egyetem, mint tanintézmény akar pályázni parkosításra, ezt csak nevelési programként teheti meg. Nagyobb eséllyel pályázhatna az önkormányzat, ám akkor nem dendrológiai parkként, hanem városi zöld övezetként kell kezelni a Csíky kertet”, mondta Korodi.




És bár hivatalosan senki sem tudott számadatokat közölni a parkokról, országos szinten néhányat azért sikerült összeszámlálnunk, a teljesség igénye nélkül: Arad megyében az ország legnagyobbja a Gurahonţ-i Sylva Arborétum, Temesvár mellett a Bazoş, Argeş megyeben a Mihăileşt- Muscel, Arad megyeben a Macea, Bakoban a Hămeiuş es a Dofteana, valamint Beszterce-Naszod megyeben az Arcalia, Hunyad megyeben a piskitelepi, Neamţ megyeben a Văleni beli, és a már említett görgényszentimrei, árkosi, nagykárolyi, marosvásárhelyi és gyergyószentmiklósi arborétumok.

Veled, vagy nélküled

Make a Smilebox slideshow

Varázshegedűvel a Súgó barlangért

Igaz zene és felkarolt természeti kincs szimbiózisából jött létre a szeretet megteremtésének hatalmas kísérlete – a hegedű hangversenybe öltöztetett szertartást Márffy Gabriella celebrálta.


Ahogyan van varázsfuvola, úgy van varázs hegedű is. Márffy Gabriella művésznő kedvenc zenei ékszerének sorstörténete igazi legendává érett. Íme a történet. Több évszázaddal ezelőtt egy közönséges lucfenyő a Súgó barlang közeli hűvös, nedves, páradús hegyoldalon vert gyökeret. Amint a fa „földhözragadt” élete bevégeztetett, a törzs egy fafaragó mester kezébe került, melynek egy részéből csodálatos szobor készült: a Csodaszarvas legendáját örökíti meg. A mohás, kérges fa testének másik darabja, feltehetően éppen a szíve tájékának a része, továbbra is használatlanul hevert a mester padlásán, míg egy szép napon kopjafát rendelni járt arra egy hegedűművésznő, akinek a szobrász örömmel ajándékozta oda a hangzófát is. Az akkor még egyszerű fadarab hátizsákban utazott el Svájcba, ahol egy hangszerkészítő mester megformázta belőle a zeneszerszámok királynőjének karcsú alakját. És ez a kétszáz éves gyergyói gyökerekkel bíró hangszer, azóta „székely akcentussal” veri vissza a húrok rezgését a világ nagy pódiumain, megállva a helyét szimfonikus zenekarok elsőhegedűjeként, de egymagában is rendkívüli erővel tölti be a teret, szóló hangversenyeken. Bár megszólaltatójának több hegedűje is van, mégis ez a mitikus származású darab a kedvence. Eddig tart a lucfenyő életének csodatörténete. Ám egyetlen csoda sem öltene formát, ha nem lenne köze az emberekhez. A dallamokban tovább lélegző lucfenyő léte akkor vált sorssá, amikor köze lett Márffy Gabriellához, a hegedűnek és a léleknek kiváló ismerőjéhez, aki meglátta az erdőtől „A” fát.
2008. szeptember 19-én, pénteken a hegedűművész óvatosan helyezte tokjába a hangszert, majd hátára vette és hazavitte énekelni: a Súgó barlangba, ahol hangversennyel készült tisztelegni Hargita megye egyik legelbűvölőbb természeti létesítménye előtt. „Nekem mindig arról a helyről zenél, ahol ő állt, ahol a gyökereivel a sziklába kapaszkodott, ahol a szél fújta, és a vizek mosták. A hegedűm az egész életem szimbóluma. Többször volt, hogy azt álmodtam: gyökerem vannak és látom, amint elterül az egész világ alattam”, fogalmazott meghatódva a művésznő.
A Súgó számára is rendkívül fontos nap volt ez: sokmillió éves élete alatt most először tartott itt hangversenyt előadóművész. Minden cseppkő a legszebb díszruháját öltötte magára, magasztos ünnepi fényben díszelgett a „Bástya”, pompáztak az „Iker pagodák”, csillogott a „Mikulás”, ragyogott a „Mária szobor” és a „Szent család”. A gondnokságot felvállaló Gyilkostó Adventure Egyesület tagjai, András Zsolt, Crişan Hunor, Simon László, Szabó Barna, Nagy Hunor, már napokkal az esemény előtt közelharcot vívtak a föld gyomrának sötétjével, hogy megfelelőképpen sikerüljön kivilágítani a barlang lábon járható részét, egészen a Zeneteremig, melynek avatására készültek.
„A mai eseménnyel mondunk köszönetet támogatóinknak, hogy mellettünk álltak minden törekvésünkben, mely a Súgó értékeinek népszerűsítését tűzte ki célul. Ugyanakkor ez a koncert bizonyság arra, hogy a természeti értékek és a zene művészete igen szoros kapcsolatban állnak egymással”, fogalmazta meg a rendezvény célját Crişan Hunor barlangász, egyesületi tag.
Az egyedi eseményre legalább kilencven meghívott vendég érkezett: a támogatók mellett jelen voltak a városi önkormányzati képviselők is, valamint a művésznő rokonai, barátai is tiszteletüket tették.
„Elmondhatatlan, milyen élményt jelent számomra, hogy a föld gyomrában állok és a csillagokat idézem meg a hegedűmmel. Fantasztikus, ahogyan a hangszer hazaszól, hihetetlen ez az akusztika, mely a cseppkövek apró rezgéseiből alakul ki és nagyszerűbb a templom visszhangjánál, a koncerttermek tompa hangzásánál”, vallotta a művésznő, akinek bár élete a Székelyföld, Magyarország, Svájc háromszögben zajlik, a honvágy mindig haza hívja Gyergyóba.
Márffy Gabriella : 1947. július 1-jén született Szegeden. 1965-ben végzett a szegedi Zeneművészeti Konzervatóriumban édesapja, Márffy János hegedűművész tanítványaként, majd Kovács Dénes tanítványa lett a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. 1970–77 között mesterfokozati vizsgát tett az Accademia Chigianan Franco Gullinál, ezt követően lett a luzerni Festival Strings kamarazenekar tagja, majd a berni szimfonikus zenekar szólamvezetője. Számos karitatív célzatú koncert előadója és szervezője, messze földön híres jótékonysági megmozdulásairól, hiszen több erdélyi fiatal művésznek biztosít tanulmányi ösztöndíjat.

Retyezát

Retyezát – avagy hogyan kell stílusosan lemetszeni értékeinket



Szerdán elfogadta a kormány a Természetvédelmi Övezetek Országos Ügynökségének a létrejöttét. Ez az intézményesített kezelési rendszer nagy segítség a nemzeti parkok és a védett övezetek számára. A parkoknak azonban továbbra is gondot jelent a pénz kérdése, hiszen anyagi források hiányában veszélyeztetve van a védett övezetek flórája – faunája.

Rendezett ösvények, viszonylag tiszta környék, rendkívül jól jelzett turista utak, gazdag és egyedi növényvilággal, nagyhúsevő állatfajokkal. 38 ezer hektárnyi védett övezet, melyből 1800 hektár fokozottan védett. Egy tenyérnyi föld, amelyre igen büszkék vagyunk, hiszen ez Európa egyik utolsó, még érintetlenül megmaradt őserdeinek egyike és ugyanitt található az egyedüli vegyes őserdő. A büszkeség azonban távol áll a konkrétan értelmezett védelemtől, ugyanis Európa szerte Románia az egyetlen ország, amely nem biztosít állami támogatást a nemzeti parkoknak.

Megalapozott aggodalmak
Kis turistacsoportok nagy hátizsákkal sorban haladnak a meredek, köves ösvényen az Encián menedékház felé. A barátságos gondnokokról messze földön híres menedékház előtt szinte kötelező megállni egy finom, jellegzetesen „genţianos” teára. Horváth Tibor, a nemzetközi tagsággal működő turista klub által fenntartott Encián menedékház „pótgondnoka”, fogadja most a vendégeket, amíg Bartók Csaba és Deák Lajos bácsi, valódi gondnokai pihenő szabadságukat töltik. „1969-ben jöttem ide először, akkor még szamarakkal hordtuk fel a nagy csomagokat a Bucura tó mellé, ott sátraztunk. Akkor még nem volt meg az út, amin most járnak fel az emberek. Azóta szabad bejárás van, a pásztorok a szigorúan védett gyalogfenyőket kivágják, a virágokat a juhok és a kecskék lelegelik. Sajnos nem mindenkinek szívügye a Retyezát”, mesél Tibi bácsi, egy csésze forrótea mellett. A Retyezát bizony igen komoly turistaforgalommal rendelkezik.

Ott jártunkkor a hazai és magyarországi kirándulók mellett kanadai, cseh, német turisták is megfordultak a hegyen. Vannak igazi „törzsvendégek” is, akik évente több alkalommal is visszajárnak. Nistor Lucica idén már ötödször jön ide, legutoljára júliusban, a havas szépe nyílásakor volt fenn a Retyezátban. „A diákokkal évekig jártunk ide, még a nyolcvanas években, amikor tanítottam. Valamikor a Bucura tó környéke tele volt sárga enciánnal, hogy keresni kellett, hova lépjünk, hogy ne tapossuk le a gyönyörű virágokat. Tíz év alatt azonban szinte teljesen eltűntek azok a növények, melyek akkoriban beborították az egész környéket. És jelentősen ritkult a zerge populáció is, nagyjából a zaj miatt, amit a pásztorok és a turisták csapnak a hegyen. Attól tartok, ha nem történnek sürgős intézkedések, teljesen eltűnnek ezek a védett növények”, fogalmazta meg aggodalmait a kolozsvári nyugdíjas tanárnő.

Európa szépe
„Bárhol jártam eddig, a Himaláján, a Pamír hegységben, az Alpokban, hát találtam szép helyeket, az igaz, de a Retyezát a legszebb”, jelenti ki minden átmenet nélkül Avel Ritisan, a hegymászó körökben igen nagyra becsült „Pif” becenevű, 68 éves vajdahunyadi hegyimentő. A Pietrele-nél található hegyimentő ház közeléből is több túraösvény indul a hegység látványos helyeire. Találhatunk itt kopár, égbe nyúló csúcsokat, éles, sziklás gerinceket, tavakkal díszített teknővölgyeket és mély, víz vágta szurdokvölgyeket is. A csúcsok közül 55-nek a magassága meghaladja a 2000 métert. A Park területén van egy szigorúan védett övezet, amely "Gemenele" néven ismert, a belépéshez a Tudományos Akadémia beleegyezése szükséges. Itt az állatok nem félnek az embertől, alig pár méterről meg lehet csodálni a mormotát, néha még a zergét is. A növényvilág gazdag, ami annak tulajdonítható hogy különböző klimatikus hatások érintik, az endemikus növényzet 5.2%-a itt található, mint pl. a Draba dorneri amely nagyon kis területen fordul elő. A biológusok igen sokat tudnának mesélni arról, hogy mit is jelent ez, a parkőrök pedig arról, hogy mit is jelent védeni e területet.

Szívvel-lélekkel, de pénz nélkül

„A legnagyobb problémát a pénzhiány jelenti, hiszen nem tudunk fizetni a parkőröknek, hogy rendesen végezzék a munkájukat. Hiába, hogy szeretik amit csinálnak, de nagyon kicsi a fizetésük, 700-800 lej és ebből kell megoldaniuk a napidíjat, amikor heteket eltöltenek a hegyen, járőrözés közben. Ha meg nincsenek ők, ki vagyunk szolgáltatva a pásztoroknak, akik még mindig sajátjuknak tekintik a helyet, akik nem törődnek az értékekkel, kiszabadulnak a természetbe és törnek, zúznak, zajonganak, rombolnak”, világosít fel Zoran Acimov, a Retyezát Nemzeti Park igazgatója, aki szerint a pásztorok garázdálkodása jelenti a legnagyobb veszélyt a Retyezátra nézve. Vannak kisebb gondok a gyalogfenyő kivágásával, de szerencsére az utóbbi években sikerült visszaszorítani a vandalizmust, egyre kevesebben vannak, akik még fürödnek a tavakban. Olyanok is akadnak, akik vadkempingezéssel próbálkoznak és sorozatosan megtörténik, hogy az összegyűjtött szemét ott landol a gyalogfenyők alatt, esetleg kövek alá rejtve. A parknak jelenleg összesen 17 alkalmazottja van, ebből 10 járőr. Hiába tekintik szívügyüknek a hegységet, de sokan elmennek más munkát keresni, jobban fizetőt, még ha nem is tetszik annyira a tevékenységi kör.

Jogi személy a védett területekért
A Retyezát Nemzeti Park mégis a legjobb helyzetben van, a romániai nemzeti parkok tekintetében, állítja Erika Stanciu, a romániai WWF természetvédelmi szervezet vezetője, az Europarc federáció igazgatója. „Katasztrofális helyzet nincsen, az tény. Azonban rendkívül hátrányos helyzetben vannak a romániai nemzeti parkok, a nyugat európaiakhoz viszonyítva, hiszen a román állam csak akkor ad egy kevés pénzt a parkok részére, ha ez feltétel a pályázatok esetében. Ezzel szemben Európa legtöbb országában jól kidolgozott menedzsment terv van a nemzeti parkokra vonatkozóan”, vázolja a helyzetet Stanciu. Kezdetleges megoldás lehet a parlament által szerdán elfogadott határozat, hogy létre jöhessen a Természetvédelmi Övezetek Országos Ügynöksége. Korodi Attila szerint ez az intézmény elsősorban azért előnyös, mert összehangolva tudja kezelni nem csupán a nemzeti parkok, de az egyéb védett övezetek ügyeit, ugyanakkor most már el tudja látni az ellenőrzés feladatát, ami eddig teljességgel hiányzott. „Ellenőrizni lehet ezentúl a Romsilvát is, és ha nem felel meg az adminisztráció az elvárásoknak, akkor fel lehet bontani a szerződéseket”, fogalmazott Korodi.

Újságírói munkám kellemesebb részéhez tartozik, amikor hegyek közelébe küldenek feltárni, oknyomozni vagy egyszerűen csak tudósítani valamiről akármiről. Ez volt most, vasárnap is: a megyei tanácselnök összetalálkozott a megyei hegyimentőkkel és megdumálták hogy ki mit mikor mennyiért, a biztonságos turizmus érdekében. Hamar megdumálták, mert alig volt két óra, éppen csak felszállt a köd a Gyilkostónál. A nem sietős Dancurásokat meg, fél háromig sikerült is rávennem egy biztonságos túrácskára, úgyhogy fogtuk a fotós és filmezős cuccokat - Bögözi Gabi, Sanyi és én a fényképező gépet, Lehel meg a hiperszuper kics könnyű ügyes HD kameráját - és három óra körül már úton is voltunk a sárga sávos jelzésen a Mária kő felé.

A Gyilkos ősz már az első tíz percben kiviselte magát, alig érkeztünk a Postafal alá, mellé, elé, oldalt, már-már olyan színekben pompáztak a lombhullatók, hogy ejsze azokat még Balázs Jóska sem tudná kikeverni a palettáján. Aztán a kolostor után, a Czifra nyereg felé, amint feltűnt a szemközti oldal is, hát az már több volt, mint amit emberi szem fel tud ismerni.

Folyamatosan ott babráltunk a fotós filmes kütyükkel és rögzítettük a pillanatot - Lehel valahol lemaradva a folyamat rögzítésével volt igencsak elfoglalva. Huba, Sanyi, Gabi és Ruca meg rendületlenül haladtak előre. A Czifra nyeregnél még kacsintottunk egyet az Oltárkőnek, de nem kacsintott vissza, valószínű azért, mert a keleti oldalát csiklandozó csíki hegyimentőkre koncentrált - ők voltak csupán a bevállalósabbak a négy hargitai hegyimentő csapatból, és megindultak a keresztnek felfelé, míg a többiek megindultak hazafelé. Mi pedig elkezdtük dörzsölgetni a Mária kövének oldalát és nagy igyekezettel figyeltük, hogy megpillanthatnánk-e valahol egy-egy vadállatocskát. De szerintem csőrtettünk ezerrel, úgyhogy még az a behemót nagy vadkan, amelyik addig a sárban fetrengett, valahol a Mária kő gerincén, még az is jól elhúzott, pedig Sanyi szerint, a patájából ítélve igazán termetes példány lehetett. Dörzsölgették volna a kezüket a vadkan trófeája láttán a kedves parlamentes nagyurak, akik alig egy hete megszavazták, hogy gond nélkül lehet puffogtatni az állatokra a nemzeti parkokban is. No, a vaddisznó-feredőt kikerülve elszánt kis csapatunk bátran haladt előre, míg egyszer csak már ott álltunk a Mária kő legtetejében.Megint csak eszembe jutott, hogy ez az a hely, ahol az ember minden alkalommal újra kell élje a magasság és mélység iránt tanusított gyomorcsiklindozás érzését. Alattunk úgy háromszáz méterrel ott kígyózott a Békási szoros keskeny útja, mellette meg szépen libasorban álldingálltak az ajándék lónak a fogát bódék.

Állatokat továbbra sem láttunk, leszámítva a szorosban dekkoló kamionsofőröket. De teljes színpompájában tündöklött az ősz, jól el lehetett látni a Lucskő irányába is, a völgy szemközti részére, ahol ősz-indigóval lemásolva jelent meg ugyanaz a színpompa.



Hegyimentőék hamar még szemügyre vették a szemügyre vehető mászóutakat, remélve, hogy a kötelező felmérés a traszék szegeinek és biztosító helyeinek az állapotáról így, madártávlatból is felmérhető és nem kell majd kötelező módon felkínlódják magukat a tizenakárhány kötélhossz utolsó standjáig, csak azért, hogy megszámolják, hány szeg és ezmegaz szükséges mondjuk az Őrtoronyba.

Aztán innentől kezdve már nem sok minden történt. Leosontunk a hegyről, a Czifra nyeregben elosontunk egy kígyó mellett, amit egyébként Lehel begyózott a kamerájába, majd uccu neki és hat előtt már újra a Salvamontos ház előtt voltunk, kirángatva magunkat a fehér sziklák bűvköréből.

Ahhoz képest, hogy milyen csuda gyönyörű idő volt, elég ritka fajnak számított azokban az órákban a turista. Legalábbis ami a mi hegyünket illeti. Ugyanis csupán két fickóval találkoztunk és azokkal is csak azért, mert eltévedtek és valójában nem is akarták megmászni a hegyecskét.