Újságírói munkám kellemesebb részéhez tartozik, amikor hegyek közelébe küldenek feltárni, oknyomozni vagy egyszerűen csak tudósítani valamiről akármiről. Ez volt most, vasárnap is: a megyei tanácselnök összetalálkozott a megyei hegyimentőkkel és megdumálták hogy ki mit mikor mennyiért, a biztonságos turizmus érdekében. Hamar megdumálták, mert alig volt két óra, éppen csak felszállt a köd a Gyilkostónál. A nem sietős Dancurásokat meg, fél háromig sikerült is rávennem egy biztonságos túrácskára, úgyhogy fogtuk a fotós és filmezős cuccokat - Bögözi Gabi, Sanyi és én a fényképező gépet, Lehel meg a hiperszuper kics könnyű ügyes HD kameráját - és három óra körül már úton is voltunk a sárga sávos jelzésen a Mária kő felé.

A Gyilkos ősz már az első tíz percben kiviselte magát, alig érkeztünk a Postafal alá, mellé, elé, oldalt, már-már olyan színekben pompáztak a lombhullatók, hogy ejsze azokat még Balázs Jóska sem tudná kikeverni a palettáján. Aztán a kolostor után, a Czifra nyereg felé, amint feltűnt a szemközti oldal is, hát az már több volt, mint amit emberi szem fel tud ismerni.

Folyamatosan ott babráltunk a fotós filmes kütyükkel és rögzítettük a pillanatot - Lehel valahol lemaradva a folyamat rögzítésével volt igencsak elfoglalva. Huba, Sanyi, Gabi és Ruca meg rendületlenül haladtak előre. A Czifra nyeregnél még kacsintottunk egyet az Oltárkőnek, de nem kacsintott vissza, valószínű azért, mert a keleti oldalát csiklandozó csíki hegyimentőkre koncentrált - ők voltak csupán a bevállalósabbak a négy hargitai hegyimentő csapatból, és megindultak a keresztnek felfelé, míg a többiek megindultak hazafelé. Mi pedig elkezdtük dörzsölgetni a Mária kövének oldalát és nagy igyekezettel figyeltük, hogy megpillanthatnánk-e valahol egy-egy vadállatocskát. De szerintem csőrtettünk ezerrel, úgyhogy még az a behemót nagy vadkan, amelyik addig a sárban fetrengett, valahol a Mária kő gerincén, még az is jól elhúzott, pedig Sanyi szerint, a patájából ítélve igazán termetes példány lehetett. Dörzsölgették volna a kezüket a vadkan trófeája láttán a kedves parlamentes nagyurak, akik alig egy hete megszavazták, hogy gond nélkül lehet puffogtatni az állatokra a nemzeti parkokban is. No, a vaddisznó-feredőt kikerülve elszánt kis csapatunk bátran haladt előre, míg egyszer csak már ott álltunk a Mária kő legtetejében.Megint csak eszembe jutott, hogy ez az a hely, ahol az ember minden alkalommal újra kell élje a magasság és mélység iránt tanusított gyomorcsiklindozás érzését. Alattunk úgy háromszáz méterrel ott kígyózott a Békási szoros keskeny útja, mellette meg szépen libasorban álldingálltak az ajándék lónak a fogát bódék.

Állatokat továbbra sem láttunk, leszámítva a szorosban dekkoló kamionsofőröket. De teljes színpompájában tündöklött az ősz, jól el lehetett látni a Lucskő irányába is, a völgy szemközti részére, ahol ősz-indigóval lemásolva jelent meg ugyanaz a színpompa.



Hegyimentőék hamar még szemügyre vették a szemügyre vehető mászóutakat, remélve, hogy a kötelező felmérés a traszék szegeinek és biztosító helyeinek az állapotáról így, madártávlatból is felmérhető és nem kell majd kötelező módon felkínlódják magukat a tizenakárhány kötélhossz utolsó standjáig, csak azért, hogy megszámolják, hány szeg és ezmegaz szükséges mondjuk az Őrtoronyba.

Aztán innentől kezdve már nem sok minden történt. Leosontunk a hegyről, a Czifra nyeregben elosontunk egy kígyó mellett, amit egyébként Lehel begyózott a kamerájába, majd uccu neki és hat előtt már újra a Salvamontos ház előtt voltunk, kirángatva magunkat a fehér sziklák bűvköréből.

Ahhoz képest, hogy milyen csuda gyönyörű idő volt, elég ritka fajnak számított azokban az órákban a turista. Legalábbis ami a mi hegyünket illeti. Ugyanis csupán két fickóval találkoztunk és azokkal is csak azért, mert eltévedtek és valójában nem is akarták megmászni a hegyecskét.